A Tejos-tábor magasságában már jócskán jég van körülöttünk. Ebből azonban a felszínen alig látszik valami. A magas, tűszerű fagyott tornyok, a penitenteszek hóból állnak, és kemény csonthó az elmúlt kemény tél jeges hómaradványa is. Ez aztán a nappali felmelegedéskor olvad és néhány órás életű kis erek alakulnak ki.
Magát a jeget a fagyott föld hordozza. Ez itt szinte mindenhol jelen van a lábunk alatt. Hogy milyen mélyen és milyen vastagságban, arról ma geoelektromos mérésekkel gyűjtöttünk adatokat – kiegészítve a már évek óta zajló felszín alatti hőmérsékletméréseket. Ez, mint látvány, a következőképpen zajlik: miután kiválasztottuk a jó helyszínt, valaki elszántan elindul meghódítani, kezében egy generátorral. Azért, mert a műszerakkumulátorok már lemerültek a hidegben. A generátor beindul, hála a Bolu-Gép kiváló hondaszakértőinek, akik 5000 m magasra optimalizálták a működését (magasabban vagyunk ugyan, de még itt is jól megy). A generátoros előörs után jön a szakember, a nagy fekete kofferrel (a műszer). Majd az utóvéd, kalapácsokkal, óriás elektródákkal és vezetékkötegekkel egyensúlyozva. A lényeg: Ádám mér, feljegyez, Zsolt és Balázs pedig kalapácsokkal és elektródákkal ügetnek ide-oda, miközben kézjelekkel kommunikálnak (mert zúg a szél és a generátor és mert be vagyunk rekedve már, és bár rádión is próbáltuk a műsort, de ahhoz még egy kéz kellene). Péter közben körben settenkedik és folyamatosan filmezi a piruettet különleges kameráival.
Összességében sokkal fárasztóbb, mint tengerszinten, de eredményes.
Holnap egy nagyobb körre indulunk: 6000 méteren kiürítjük a szélszállította anyagokat gyűjtő csapdákat, műszert olvasunk le és cserélünk, és végre nagyüzemben is megkezdődik a magashegyi, extrém környezet-kedvelő mikroélővilág elemzéséhez szükséges mintagyűjtés. Ehhez tavakat, nedves üledéket, kis ereket kell találnunk, de minden eszközzel – csipesztől a fecskendőkön át a hűtőtáskáig – fel vagyunk szerelkezve.
Elmagyarázzuk: Penitenteszek
A penitentesz szó a spanyol nieves penitentes kifejezésből származik, amely magyarul bűnbánó hónak fordítható. A furcsa név az Andokot keresztező spanyol felfedezőknek köszönhető, akiknek az otthoni vallásos körmenetek fehér csuklyás, térdelő, vezeklő szerzetesei jutottak eszükbe e különleges formák láttán.
A penitenteszek trópusi, szubtrópusi magashegységekben alakulnak ki, az Andokban általában 4000 m fölötti magasságban. Kialakulásukhoz természetesen vastagon felhalmozódott hóra van szükség. Szélárnyékos, védett helyeken több méter vastag, összetömörödött hómezők, hófoltok alakulhatnak ki. A csonthóból álló toronyszerű formák szinte áthatolhatatlan akadályt alkotva, sűrűn egymás mellett állnak. Méretük a néhány centimétertől 5-6 m-es magasságig terjed.
Első tudományos leírásuk 1839-ben Charles Darwin nevéhez fűződik, aki 1835. március 22-én Santiago de Chiléből az argentin Mendozába utazott. Az Andokat keresztező útján a 4030 m magas Piuquenes-hágón kelt át, amelynek környékén felhalmozódott hómezőn tanulmányozta a penitenteszeket. Darwin elképzelése szerint a különleges formákat - a sivatagi sziklaformákhoz hasonlóan - az Andok erős szelei formálták ki.
Valójában a szélnek semmi köze a penitenteszek kialakulásához, a fő szobrász a Nap, amelynek sugarai meredek szögben sütik meg a hó felszínét. A napsugárzás hatására a hó szublimál, azaz nem olvad meg, hanem elpárolog, így a hó felszínén kis kehelyszerű mélyedések jönnek létre, amelyek tükörszerűen koncentrálják a beeső napsugarakat. Így a kelyhek egyre jobban mélyülnek, a mélyedések közötti hógerincek éles csúcsokra szakadnak szét. A tűszerű csúcsok egyre hegyesebbekké és magasabbakká válnak. Az egyes tornyok között csak szűk rések jönnek létre, amelyeken igencsak fárasztó az átkelés. Az elvékonyodó tornyok egy idő után eldőlnek és a korábbi összefüggő penitenteszmező különálló tornyokra szakad szét.
