A tegnapi kerékcserével járó körülmények mindenkit megviseltek, főleg fizikailag. Ádám és Péter most először jár 5000 méteres magasság fölött, nem tudták még megfelelően kiszámítani szervezetük teljesítőképességét, főleg akkor nem, ha ilyen magasságban kell a defektes kerék alatt követ törniük.
Emiatt ma pihenő napot tartott a csapat, bár Balázs és Ádám egyből ébredés után nekiláttak a terepfelmérésének és a műszerek begyűjtésének. Ezalatt Zsolt és Péter végre sokáig aludt a sátorban. A délelőtti pihenő után, mintegy levezetésképpen a lassan megszokottá vált geofizikai méréseket végezték el az Atacama táborhoz közel, ahol egy újabb kis apróság nehezítette a munkát, lemerültek az akkumulátorok, valószínűleg a magasság és az időjárási körülmények miatt.
Ezalatt a stáb vizuális felelőse elmélyedt a tábor nyújtotta látványban, fotókat és timelapse videókat készített a vulkáni tájon a készülő filmhez. 5200 méteren a fotózás sem egyszerű. Nagyon tiszták a látási viszonyok, azonban emiatt elég nehéz megítélni a távolságokat. A tengerszint körüli magassághoz szokott arányérzékkel könnyedén egy fárasztó csapdába léphet az ember, főleg, ha egy kamera állványt cipel a hátán. A lépések lelassulnak, a levegő vétel felgyorsul, egy egyszerű mozdulat, mint például az állvány felemelése, beállítása hosszas lihegéssel jár. Egy pár száz méteres sétát egy közeli penitentesz csoporthoz hosszas előkészítés előz meg. Ha az ember a táborban felejt valamit, akkor duplán szívatja meg magát. Ráadásul a lényeg a képi egyensúly, kompozíció, beállítás, amit ilyenkor ösztönből kell csinálni.
Ma mindenki a feltöltődéssel volt elfoglalva, Balázs majonézes kukoricáról beszélt egész nap, Péter az üres tonhal konzervre volt rágerjedve, Zsolt pedig este tükörtojást csinált a csapatnak. Szükség is van a pihenésre, mert holnap Balázs felköltözteti a felszerelést a Tejos táborba 5800 méter magasra, majd délután a csapat „könnyed” levezető akklimatizációs túrát tesz ugyanide.
Elmagyarázzuk: Mit épít a szél?
A Puna de Atacama magashegyi sivatagának gyakran rendkívül erős szelei ugyan mindent megtámadnak és marnak, ami az útjukba kerül, ám helyenként fel is halmozzák a szállított kőzetanyagot. Az Ojos del Salado vidékén, ahol a sivatagi környezet 6000 méteres magasságba is felkúszik, ennek leglátványosabb nyomai az óriás hordalékfodrok.
Terepjáróval bukdácsolunk a méteres magasságot is elérő, szélirányra merőlegesen felépült hátakon. Ami a legmeghökkentőbb: anyaguk nem homok, hanem sokkal nagyobb szemcséjű üledék. Persze önmagában már e fodrok mérete is meglepő. Ha egy tó-vagy épp tengerszegély sekélyvízi sávjában nézzük a hullámok keltette üledékfodrokat, azok néhány mm magasak és néhány cm-enként követik egymást. De az átlagos sivatagi homoklepleknél sem sokkal nagyobbak ennél, legfeljebb 1-2 cm-es a magasságuk. Itt viszont akár a méteres magasságot is meghaladhatják, esetleg több 10 méterre húzódnak egymástól és több száz méter hosszúra is nőnek.
E szélre merőleges, nagy üledékkígyók kialakulása egyértelműen a sajátos helyi kőzettani és időjárási viszonyoknak köszönhető. Anyaguk nagyrészt horzsakő, vagyis igen könnyű (1 g/cm3 alatti), világos színű vulkáni törmelékes anyag, amelyek több cm-esek is lehetnek, de ezeket az erősebb szelek meg bírják mozgatni, és akár görgetve-ugráltatva fodrokba rendezik. Ehhez persze az kell, hogy teljesen száraz legyen az anyag, ráadásul ne is fagyjanak össze a szemcsék.
Ám ami még ennél is meglepőbb: az óriásfodrok (angolul: megaripples) gerincét sötét, és sokkal nehezebb (kb. 3 g/cm3), 1-3 cm-es andezitdarabok borítják (A kezdőkép előterében is e forma látható). Ilyen nagy és nehéz kőzetdarabok tömeges széláltali mozgatását még sehol sem figyelték meg a Földön. Pedig valahogy csak föl kellett kerülniük mindenhol a szélépítette, nagy fodrok tetejére! A képződésre általunk adott magyarázat megint csak a különleges helyi viszonyokra épít. Az érdes aljzaton valószínűtlen a nehéz kőzetdarabok sokaságának mozgása (ezt szélcsatornavizsgálatok is megerősítik).
Ám ha a gyakran előforduló vékony havas időszakokat nézzük, már közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Amikor a hó csak a nagy fodrok közötti mélyedéseket tölti ki, az alig kiálló gerincek között – erős szél esetén – megindulhat a nagyobb és nehezebb kövek csúsztatása is a fagyott, kemény hófelszínen (miközben a gerincek anyaga nem fagy össze, mivel teljesen száraz). Így az időszakos hókitöltés csúsztatópályaként segíti a kövek vándorlását – gerincről-gerincre.
