Utolsó szállásunk a civilizációban a már jól bevált Hotel la Casona. A pihentető alvás után legnagyobb meglepetésünkre az ágyba hozzák a reggelit. Persze nem túlzó kedvességről van szó, hanem a praktikum diktálja a háziaknak az új rendet. A szállodát felújítják, a közösségi terek éppen darabokban. Így nem marad más, mint a szétpakolt holmink tetején elkölteni a reggelit.
A délelőtt igen pörgősnek igérkezik. Vásárolnunk kell 3 heti élelmet 4 fő részére, 300 liter vizet, 40 liter benzit a generátorba és 60 liter gázolajat a terepjáróba. No és mindezt majd fel is kell pakolnunk úgy, hogy a rázós terepen se vegyen búcsút tőlünk váratlanul valamelyik poggyászunk.
Hamar megnyugszunk, Balázs azzal ébred, hogy megálmodta, hogy is fogunk pakolni. Így ezt a missziót természetesen ő vezeti. Gyors vásárlás, aztán egy annál hosszadalmasabb autómálházás következik. Zsolt közben még néhány kábel forrasztásával bíbelődik, hiszen az is szerencsésebb, ha még itt elkészül. Siker koronázza a kötöző brigád munkáját, két óra után az autó indulásra készen áll. Már csak a benzines kannák megtöltése és felrögzítése van hátra. Ez újabb nehézséget okoz, hiszen kevés a kötelünk. Bár a szándék meg volt. Zsolt a helyi „OBI”-ban megpróbált vásárolni, de – az egyébként igen segítőkész – eladóhölgy egy szót sem beszélt angolul. Nem meglepő, hiszen chilei polgárok jelentős része nem büszkélkedhet komoly nyelvtudással. Egy rögtönzött angol „Activity” következik, amelyben Zsolt a kötelet próbálja elmutogatni, rosszul sül el és a ruhaszárító állványhoz visz a hölgy. Majd amikor csalódottan csóválja fejét, akkor újabb activity, majd a villamossági osztály kábeldobjai következnek. Aztán - mivel az idő szorít - Zsolt feladja,. Balázsék azonban némi kreativitással és újabb fél óra segítségével elkészülnek! Irány a Laguna Santa Rosa 3800 méter magasságban.
Közel három órás utunk során döbbenten nézzük az útjavítási munkákat több helyen is, hiszen a tavaly márciusi, Copiapó belvárosát elsodró villámáradás a környező völgyekből gyűjtötte össze munícióját. Többek között a mi útvonalunkat is átvágta az áradat számtalan helyen. Útközben újra üdvözölhetjük az apró oázisok néhány lovát, kecskéjét és a hozzájuk tartozó pásztort. Lassan felkúszunk a 4000 méter fölé magasodó hágóra, majd megpillantjuk végre az óriásvulkánokkal teletűzdelt fennsíkot, és éjszakai szálláshelyünket a Laguna Santa Rosát.
Mindannyian elfáradtunk, így gyors lepakolás és vacsorakészítés következik. Forró italunk szürcsölgetése közben pedig vidáman gondolunk vissza arra, hogy az első pillantásra hihetetlennek tűnő autómálházásunkat milyen elismerő dudálással és integetéssel üdvözölték a szembe jövő kamion és teherautó sofőrök utunk során.
Elmagyarázzuk: Az Atacama
A főként Chilében húzódó, 1500 km-nél is hosszabb Atacama a Föld egyik legkülönlegesebb sivataga. A Csendes-óceán és az Andok által közrezárt 150-200 km széles sáv jelentős része már évtízmilliók óta sivatagos táj, így bolygónk egyik legidősebb sivatagában járunk.
E sivatag létének több kialakító tényezője is van. A Baktérítő mentén vagyunk, ahol nem jellemzőek a felszálló légmozgások, vagyis a csapadékképződéshez szükséges felhők képződése is visszafogott. Maga a Csendes-óceáni közelség sem akadálya a sivatag-formálódásnak, mivel itt halad délről észak felé a hűvös Humboldt-áramlat, fölötte pedig hideg légpárna üli meg a parti vizeket, s magát a partvidéket is. Így felszálló légmozgás megint csak nem jön létre. Ráadásul az Andok elállja a K felől érkező, nedvesebb légtömegek útját. Összességében hiperarid környezet alakult ki, ahol egyes helyeken egyáltalán nem figyelhető meg csapadékhullás. Földi rekord az az Atacama helyszín is, ahol az évi összes csapadékmennyiség 0,02 mm!
Földünk legszárazabb lakott vidéke ugyanakkor reggelenként gyakran ködös lehet, s egyszersmind hűvös is: a tenger felől érkező, alacsony szintű felhőzetből azonban nem hullik eső, és a déli Nap rendre eltűnteti a homályt.
Maga a sivatag közvetlenül a tengerparton kezdődik és K felé igen magasra felkúszik az Andokba. Az Ojos del Salado környékén még 6000 m-es magasságban is sivatagi tájon járunk! Az Andok vulkánjai és hegyláncai közötti sivatagos felföldet a chilei-argentin határvidéken Puna de Atacamának nevezik.
Az Atacama-sivatag felszíne korántsem sík, vagy épp Szahara-jellegű. A látványos homokdűnék csak kevés helyen színesítik, de igen változatos felépítésű és nagyságú hegy- és dombvonulatok tagolják. Azokon a részeken, ahol a földtörténeti múltban tengeröböl, vagy tóvidék volt, meghatározó kőzetek a sóval kevert agyagok, vagy épp a sóval cementált homok.
Ez szárazon kőkemény, kiváló építőanyag, így sok helyen még ma is állnak a több száz éves indián építmények is. Hiszen ezeken a területeken emberemlékezet óta biztosan nem esett eső. Az emberemlékezet pedig nagyjából az európaiak érkezését jelenti, vagyis úgy 400 évet…
