Véroxigénszintünk magas, pulzusunk rendben. Mi jól vagyunk, bár még csak a Keleti-Alpok csúcsszintjében (3800 m-en) járunk, ami itt a Középső-Andokban a kezdőmagasság.
A technikáért viszont általában kissé aggódunk, hiszen szélsőséges körülmények között fogunk használni mindent. Visszaemlékszem meteorológus és geofizikus kollégáim meglátásaira, miszerint vannak a körömnyi hightech műszerek, melyeket megérintve máris 18 paramétert mérhetünk. És vannak az ugyanazt mérő 12 kilós, 40 lépéses kapcsolási rajzos (ami még IKEA-bútorszerelésből is sok), rendkívüli kábelköteges eszközök. Na most ha az előbbi meghibásodik, kuka. Ha az utóbbi, még mindig ott a javítási lehetőség. Mindezt mélységesen szem előtt tartja Mekk Elek (a fiatalabbaknak: Macgywer) workshopunk. Sokmindenből van legmodernebb és súlyosan házi jellegű is.
Hogy szokja szervezetünk a magasságot, felkapaszkodunk 4500 méterre, hiszen a következő táborunk kb. 4300 m-en lesz, és érdemes fölé gyalogolni, majd vissza, alacsonyabbra, aludni.
Holnap irány a Negro Francisco-tó környéke, ahol – a védett terület és a nemzeti park határain túl - 4200 méteren megkezdődik a munka. Műszeres mérésekkel, és a korában ide telepített adatgyűjtők letöltésével.
Elmagyarázzuk: Bányászat az Andokban
A több mint 100 000 km2-en elterülő Atacama nem csak az egyik legszárazabb sivatag, de minden valószínűség szerint a Föld leghosszabb ideje extrém szárazságnak kitett területe is. Geológiai kutatások valószínűsítik, hogy egyes részein a hiperarid környezetekre jellemző ásvány- és ércképződési folyamatok egészen a földtörténet középidei triász időszakáig (250-200 millió év) nyúlnak vissza.
A fentiek alapján nem meglepő, ha az Atacama-sivatag Chile éléskamrájaként is ismert – legalábbis nyersanyagforrásait tekintve. Így volt ez már a 19. században is, amikor a chilei salétrom bányászata akkora üzletet jelentett, hogy a Chile, Peru, Bolívia határvidékén található salétromlelőhelyek felett kitört a Csendes-óceáni háború (1879–1883). A robbanóanyag és puskapor illetve a 20. században a műtrágya, illetve szilárd rakéta-hajtóanyagok előállításához használt alapanyag kitermelése egészen az 1940-es évekig tartott.
A kitermelés évtizedeiben egész bányászvárosok nőttek ki az addig élhetetlennek gondolt sivatagból. Az egykor virágzásukat élt települések a tulajdonosok mellett a mostoha körülmények között dolgozó bányászoknak is otthont adtak. Mára azonban ezekből csak kísértetvárosok maradtak, a helybéliek még megközelíteni is félnek a területet. Ettől persze csak még izgalmasabb a turisták számára, ráadásul 2005-től az UNESCO is felfigyelt a terület ipari emlékműveire, és felvette a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára.
Az '50-es évektől azonban új aranyláz indult. A két fő hívószó az arany- és a rézérc. A 20. század második felében Chile gazdaságát meghatározó rézbányászat az amerikai befektetőket is vonzotta. Érthetően nem is maradhatott érintetlen sokáig egy ekkora bevétellel kecsegtető terület. A politika és közélet számos mozgatórugója napjainkban is az Atacama területén működő bányákhoz vezet.
