A menet kulcsszavakban: futóhomok, mozgó törmeléklejtők, jeges hómezők, szikla, ruhaszárítókötél, Ojos del Salado (6893m). A szél visszavett erejéből, már csak 30 km/h körüli, hétfő hajnali indulás a főcsúcs felé. -10-20 C fok között változik a hőmérséklet, először homokos lejtőn küzdünk, majd 6200 métertől laza, mozgó, apró kőtörmeléken.
Még szerencse, hogy ilyenkor ez részben fagyott. Nagyon várjuk a napfelkeltét, fél 8-kor 6500 m-en ér, épp a hágóvasainkat vesszük föl, innentől jórészt fagyott havon mászunk. A kráter pereméig, még 250 m szint van hátra, erősödő szélben, vegyesen köves-havas terepen. Le is kell vennünk a hágóvasat, mert a sziklákon elég kényelmetlen velük imbolyogni, de aztán újra fel, mert ismét jegesre fagyott felszín jön.
Balázs éri el először a teljesen behavazott krátert (még január 20-a tájékán volt egy akkora hóesés, hogy 4500 m-ig behavazódott minden, és az erős szél hófaló hatása ellenére is még van bőven belőle 6500 méter fölött). Mivel itt a délelőtti hőmérséklet -11 C fok és 50 km/h-nál erősebb a szél, Balázs rádiózik, hogy továbbindulna a csúcsra, az ottani műszereket lecserélni. Maga a csúcs szintén ugyanennek a kráternek a peremén van, csak az egy kemény, 100 méternél magasabb sziklakiszögellés. A menet fagyott havon vezet egészen 6850 méterig, ahonnan egy sziklafolyosóban kell mászni.
Ennek két nevezetessége van: mint egy kémény, úgy vezeti a szelet, s alulról fölfelé gyakran 100 km/h-t meghaladó áramlat dübörög benne. Másrészt régi népszokás, hogy fix kötelet helyeznek el benne a csoportok vezetői, sőt még utána is a kitett, sziklás gerincen, egészen a főcsúcsig. Ennek az az eredménye, hogy változóan vonzó kötélcafatok lógnak a sziklákról. A most itt lévő legjobb kötél alig több mint két hetes, klasszikus, vastagabb nejlon szárítókötél. Mivel a sziklák között jég van, jobb inkább hágóvassal és
sziklát fogva mászni. maguk a kötelek a szél egyensúlyból kibillentő hatásait mérséklik.
Fönt könnyen előkerül a két adatgyűjtő, s mivel itt esély sincs a leolvasásukra, újak kerülnek a helyükre. -12 C fok van, 50-60 km/h-s szél. Mélyen lent az argentin oldal jól behavazott, a Föld legmagasabbjaként számon tartott tóból semmi sem látszik. Ez már a harmadik alkalom, hogy innen föntről szemlélhetjük, de még sosem láttuk a tavat... A legnagyobb mellékkráter viszont hívogatóan hómentes, és erősen nyomja ki magából a vízgőzt. Nedvesnek tűnik az alja. Lehet, hogy ez a Föld legmagasabb tómedencéje (6450 m-en)? Pár nap múlva bemászunk majd oda is.
Közben zajlik a rádiózás: míg a csúcson könnyen előkerültek a műszerek, a lenti 6750 m-es kráterperemen minden hó alatt van. Laci Zsolttal és Zsomborral bőszen takarítja a havat, de az túl vastag ahhoz, hogy a GPS jelezte helyen a fagyott törmelékből bármi előkerüljön (a GPS helymeghatározási hibahatárait is figyelembe véve végezve a magaslati hómunkát), szóval ezen a helyen nem most jutunk hozzá az adatokhoz, de szerencsére az akkumulátorokban még több évnyi töltet működik.
Délutáni ereszkedés: egyre erősödik a szél, de a hó megpuhult, helyenként combig süllyedünk. A törmeléken - erősen kifáradva - sokáig csúszkálunk, de már föntről látjuk, hogy a Tejos-táborban nem mindennapi a nyüzsgés. Hajnalban még úgy hagytuk el, hogy senki nem maradt utánunk, most délután vagy 7-8 sátor áll a konténer körül. Nagy svájci-német csapat érkezett vezetőikkel, ők a következő hajnalban indulnak a csúcsra.
Holtfáradtan bújunk a hálózsákjainkba, s csak kedd délelőtt halljuk az eredményt: egy vezető és egy svájci túrázó jutott föl. Az Ojos sikeresség aránya egyébként elég gyenge: a 2,5-3 hónapos szezonban hetente kevesebb mint 10 ember éri el a csúcsot. A próbálkozók száma ennek sokszorosa. Most már ugyan nincs
nyilvántartás (ahogy táborfenntartás és hegyimentés sem), de amíg volt, évente átlagosan 400 próbálkozóról és 80 feljutóról szóltak az adatok.
Kedd: pihenés, erőgyűjtés, új műszerek elhelyezése a Tejos-tábor környékén.
Elmagyarázzuk: Csúcshódítások az Andokban
Feltételezhető, hogy már jóval a felfedezések korát megelőzően beépültek az Andok vonulatai az itt élő indián kultúrák világképébe. A prekolumbián időkből erre utaló leletek egyik leghíresebb helyszíne éppen a jelen kutatási helyszínről 250 km-re található a Llullaillaco 6739 méteres csúcsrégiójában. Az inka időkből származó lelet együttest 1999-ben találták meg, amely két lány és egy fiú gyermekáldozatról tanúskodik. A kutatások megállapították, hogy haláluk előtt kokalevéllel és alkoholos itallal bódították el őket.
Természetesen ezen áldozatok bemutatása miatti „csúcsmászásokat” elsődlegesen nem az emberi teljesítmény és a megismerés vágya hajtotta. Éppen ezért az „andinizmus” első igazi képviselőiként csak a 19. sz-i vállalkozásokat lehet említeni.
A Központi-Kordillerák tudományos leírásában úttörő szerepet játszott a bécsi születésű Walther Penck (1888–1923) geográfus. (Jelentős munkája az első 1 : 1 000 000 méretarányú teljes világtérkép megszerkesztése.) Kutatásaira az argentin kormány is felfigyelt, így 1912 és 1914 között még költségeit is fedezték. Ez persze szemernyit sem csökkenti az érdemeit, hiszen számos hegycsúcsra jutott fel elsőként. Utólag ezekről nem csak hegymászóként, hanem geográfusként is beszámolt és leírásaihoz térképeket is szerkesztett. Nevéhez fűződik az Ojos del Salado két közeli szomszédjának, az Incahuasi (6638) és a Cerro San Francisco (6018) első meghódítása.
Az Ojos del Salado (6893) viszonylag sokáig tartotta magát, első megmászása 1937-ben a lengyel Jan Alfred Szczepański és Justyn Wojsznis kettős nevéhez köthető. Ez a vállalkozás a ma kevésbé népszerű argentin oldalról, négy segítővel és 25 öszvérrel közelítette meg a hegyet. Vállalkozásuk során meghódították a Tres Cruces (6749), a Pissis (6795), és többek között a Nacimiento (6436) csúcsait is. Az Ojos del Salado csúcsrégiójában régészeti leletekre bukkantak, de ők írták le elsőként a 6500 méteres magasságban található kráter vulkáni működését is.
