Utazó vízmű, por, flamingók. Elértük a 4000 méteres magasságot, akklimatizálódunk.
Mivel 20 nap múlva fogunk visszatérni a lakott környezetbe, van még mit beszerezni. Erre itt a délelőtt. Összejön a 300 liter víz – 50 db palackban. De új ásót, a mintáknak hűtőtáskát, valamint sajtot, virslit és komoly mennyiségű zöldséget is veszünk. Meg plusz üzemanyagot is. Perzsel a Nap a pakolásnál, 600 kg-nyi felszerelés kerül a platóra, majd az egészre ponyva, hiszen rövidesen elhagyjuk a szilárd útburkolatot.
140 km áll előttünk, autóval majdnem 4000 m szintemelkedés: a Puna de Atacama peremére tartunk. Itt húzódik a fél balatonnyi Maricunga-sósivatag, déli peremén pedig a maradék kicsi vízfelület, a Santa Rosa-sóstó.
Néhány tíz km után ledózerolt kőtörmelékes úton haladunk, mellettünk kisebb nagyobb bányaüregek nyílnak. Hatalmas, lassan ülepedő port verünk, a meredekség miatt 3500 m fölött már négykerékmeghajtással araszolunk.
Egészen kopár, döbbenetesen színes, kőtörmelékkel fedett kősivatagban járunk. Az Elő-Kordillerák 4100 méteres hágójában már tép a szél, innen leereszkedünk a sóstó partjára. Napközben 15 °C van, jellemzően 40 km/h-s szél. 3800 méteren verünk sátrat, két napra. Ez az első akklimatizációs szintünk, holnap 1000 métert kaptatunk fel a Siete Hermanas-vulkán tetejéig, majd vissza a táborba, – hogy szokja szervezetünk a magasságot. Egy sivatagi róka les az ennivalónkra, kicsit arrébb flamingók lépdelnek a sekély tóban.
Kezdőképen: 4100 méteren alattunk a Santa Rosa-sóstó, a háttérben a 6770 méteres Tres Cruces-vulkán
Elmagyarázzuk: Bányászat az Andokban
A több mint 100 000 km2-en elterülő Atacama nem csak az egyik legszárazabb sivatag, de minden valószínűség szerint a Föld leghosszabb ideje extrém szárazságnak kitett területe is. Geológiai kutatások valószínűsítik, hogy egyes részein a hiperarid környezetekre jellemző ásvány- és ércképződési folyamatok egészen a földtörténet középidei triász időszakáig (250-200 millió év) nyúlnak vissza.
A fentiek alapján nem meglepő, ha az Atacama-sivatag Chile éléskamrájaként is ismert – legalábbis nyersanyagforrásait tekintve. Így volt ez már a 19. században is, amikor a chilei salétrom bányászata akkora üzletet jelentett, hogy a Chile, Peru, Bolívia határvidékén található salétromlelőhelyek felett kitört a Csendes-óceáni háború (1879–1883). A robbanóanyag és puskapor illetve a 20. században a műtrágya, illetve szilárd rakéta-hajtóanyagok előállításához használt alapanyag kitermelése egészen az 1940-es évekig tartott.
A kitermelés évtizedeiben egész bányászvárosok nőttek ki az addig élhetetlennek gondolt sivatagból. Az egykor virágzásukat élt települések a tulajdonosok mellett a mostoha körülmények között dolgozó bányászoknak is otthont adtak. Mára azonban ezekből csak kísértetvárosok maradtak, a helybéliek még megközelíteni is félnek a területet. Ettől persze csak még izgalmasabb a turisták számára, ráadásul 2005-től az UNESCO is felfigyelt a terület ipari emlékműveire, és felvette a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listájára.
Az '50-es évektől azonban új aranyláz indult. A két fő hívószó az arany- és a rézérc. A 20. század második felében Chile gazdaságát meghatározó rézbányászat az amerikai befektetőket is vonzotta. Érthetően nem is maradhatott érintetlen sokáig egy ekkora bevétellel kecsegtető terület. A politika és közélet számos mozgatórugója napjainkban is az Atacama területén működő bányákhoz vezet.
