A sivatagi rókák nem lesznek a totemállataink. Kalandok reggeltől estig. Pontosabban már éjszakai 1-től.
Ekkor kezdték élelmiszerkészleteinket támadni a sivatagi rókák. Az igazán ehető falatok nagy műanyagdobozokban vannak, de a konzervekből például zsákokba is jutott. Mindez pedig gondosan elcsomagolva, leponyvázva és lekötözve ül a platón éjszaka. A rókák azonban rendkívül rafináltan ráleltek a kétszersültre, de még a halkonzervet is széthordták (a kopár sivatagban a kicsit is meg kell becsülni). 1-től 3-ig rókáztunk. Utána már mínusz volt kint, visszahúzódtak szerencsére.
Reggel üledékminta-vétel a Santa Rosa-sóstó iszapjából. Sikerül jól besüllyedni mindenestül. De az anyag megvan. Táborbontás, majd irány a Negro Francisco-sóstó, és a mellette mérő műszereink. Útközben egy bánya környéki patakátfolyásnál cipő-zokni-iszaptalanítás. Kavicsos-homokos dózerúton elérjük a fennsík 4200 m-es részét, ahol a kövek jellegzetes, sokszöges formákba rendeződtek. Ez annak a jele, hogy itt már jég tölti ki a lábunk alatt a kőzetszemcsék közötti rest. Nyáron persze jó mélyen, akár több méterre kezdődve a felszíntől, télre viszont kővé fagy minden. E kopár kősivatag (de működése alapján köves tundra) hőmérsékletjárására vagyunk kíváncsiak.
Az eredmény meglepő és felemás. A pozitívumok: könnyedén megtaláljuk a 2 évvel ezelőtti műszerhelyszínt, az adatokból meglepő hőmérsékleti szélsőségek, és különlegesen hosszú
fagyváltozékonyság (vagyis amikor egy nap alatt negatív és pozitív hőmérsékletek is előfordulnak), valamint igencsak különböző telek rajzolódnak ki.
A negatívum: nem találjuk a műszereinket. Legalábbis két óra hosszat ásunk, keresgélünk utánuk, de semmi. Meglehetősen kétségbe esünk. Biztos, hogy jó helyen vagyunk. Igen erősen gondolkodva körözünk, majd Laci felkiált. Megvan az egyik! 30 méterre onnan, ahol elhelyeztük. Fél óra múlva előkerül a másik, 50 méterrel távolabbról. Még a rókafognyomok is látszanak az erős műanyagházon és a rajta lévő zsinóron. Letöltjük az adatokat és órára pontosan kiderül, mikor nyúltak a rókák a műszerekhez (több hét különbséggel). Az egyik egységből 17 ezer adatot, két teljes évet így is sikerül kiszedni. Természetesen mindent újratelepítünk, egészen rókabiztos módon.
Irány a Laguna Verde, következő táborhelyünk. Nagy csúszással, csak este érünk oda, de közben először pillantjuk meg az Ojos del Salado 2014-es látványát. Kissé havasnak tűnik a távolból, 2-3 napja erős havazás volt 6000 méter fölött.
A 6000 méteres vulkánokkal övezett, 4350 m-en fekvő táborhelyen kiderül, lassú defektünk van. Ráadásul itt is ólálkodik legalább egy róka (ebben a magasságban még vígan élnek). Holnap először kereket vizsgálunk (van kompresszorunk és pótkerekünk), de addig is beleereszkedünk a vulkánok
közelségének ajándékába, a 36 C-os melegforrás vizébe.
Elmagyarázzuk: Atacama állatvilága
Az élővilág számára kevés mostohább helyet lehet elképzelni, mint a Föld legszárazabb sivatagját. Ahol a napi hőingás szélsőséges esetben elérheti akár a 70 fokot is, ahol emberemlékezet óta nem hullott csapadék, vagy ahol a magasság miatt az oxigénszegény levegő nem kedvez az élőlényeknek.
Az Atacama egyes részein valóban egyetlen élőlény sem képes megélni, de a területének nagy részén aránylag sok faj adaptálódott a szélsőséges környezethez. Ahol a domborzati formák hatására az óceán felől érkező nedvesebb légtömegek megrekednek, hamar megjelennek a hüllők és kétéltűek. A Salar de Atacama sósivatagos felszínén nagyon nehéz meglátni a Fabian gyíkot (Liolaemus fabiani), amely egyedülállóan csak itt képes megélni.
A hüllők megjelenése magával hozza a madarak sokszínű világát is. A Puna de Atacama felszínét türkizkék, smaragdzöld szemekkel tarkító rendkívül sós vízfelületek paradicsomi környezetet teremtenek a flamingóféléknek. A rövid csőrű flamingó és az andesi flamingó egyaránt megél a szélsőség sós környezetben. Külön érdekességük, hogy a vékonyka lábukon olyan minimális a hőveszteség, hogy akár az éjszakai fagyokat is kibírják a sós vízben állva. Tollazatuk színe jelentősen függ a vízből nagy mennyiségben fogyasztott mikroszkopikus algáktól.
Az emlősök közül legérdekesebb talán a tevefélek családjába tartozó vikunya. A magashegyi környezetben igazán irigylésre méltó adottságokkal rendelkezik. Testtömege mindössze fele a hasonló méretű emlősökének, szíve nagyobb, és vérében több vörösvérsejt található, így hatékonyabban köti meg a belélegzett oxigént. Ennek ellenére gyakran esik áldozatul a Puna de Atacama csúcsragadozójának, a pumának (Felis Concolor).
A kisebb ragadozók - mint például a pamparóka (Lycalopex culpaeu) - megélhetésükért egész nap vadásznak, hol a flamingókra, hol a pumák elejtett zsákmányainak maradékára, de nem vetik meg az emberek által óvatlanul sátron kívül felejtett élelmet sem.
