A Laguna Verde körül akklimatizálódunk. Be vagyunk sózva. Annyira, hogy ha ránk fröccsen a tó vize, nyomban fehér foltokként ül ki a só a ruhánkon. A sótartalom a vízutánpótlás és a párolgás függvényében változik, itt általában rendkívül magas (20 százalék fölötti), a parti sziklákat – ugyanúgy, ahogy például a Holt-tenger mentén is – vastag sókéreg borítja. A tavat rengeteg kicsi forrás táplálja, mérjük a sótartalmukat és a hőmérsékletüket is, mivel különösen érdekesek az ilyen környezethez alkalmazkodó mikroorganizmusok. Bár a pontos sótartalmat csak utólagos számítással fogjuk megtudni, annyi már most látszik a vezetőképességből, hogy messze nem csapvízről van szó, ráadásul a hőfokuk is 35-36 C. A 4350 m-en fekvő tó partmenti sávja is kellemes 15 C-os, de annyira sós, hogy megőrjíti műszerünket. Inkább mintát veszünk és majd a laborban elemezzük.
És persze üledékmintákat is gyűjtünk. Közben jót gyaloglunk a tó túlsó felére, ahol már találkozunk az első, rendkívüli szélmarás-formákkal. A gyakorta igen erős szél ugyanis bőségesen hordja a
kőzetszemcséket, amivel minden útjába kerülő sziklát szoborrá farag. Ez a magasság viszonylag kritikus az akklimatizáció szempontjából (az első komoly magashegyi betegség-tünetek itt szoktak előjönni), de mindnyájan jól bírjuk ezt a szintet is. Meg az akkumulátoraink is. És a napelemek is töltenek. No és a tegnapi hosszas tereprázkódást csak egy-két tojás nem bírta ki a sok-sok tucatból, úgyhogy ma megint sütünk.
Várnak a még magasabb szintek, és a fő munkaterületünk, ezért holnap már 5000 m-re gyaloglunk (a vonzó nevű Cerro Mulas Muertasra – a Halott öszvérek hegyére), de aztán még visszaereszkedünk ide aludni.
Elmagyarázzuk: Vulkáni kísérőjelenségek
A vulkáni kitörések közötti időszakokban vagy a vulkáni működés megszűnése után több olyan jelenség figyelhető meg, amely a magmakamra fűtőhatásának köszönhető. A vulkáni utóműködések vagy kísérő működések gőz, gáz illetve vízfeltörések formájában jelennek meg a felszínen.
A „meleg” iszapvulkánok vulkáni területek agyagos térszínein jelenhetnek meg. Hőmérsékletük magas, a kráterükben összegyűlő sáros, híg iszapot kénes gázok és szén-dioxid járja át. Kráterkúpjuk alacsony, néhány centiméter, legfeljebb néhány méter. A híg iszapból állandóan pöfög a gáz; sokszor heves kitöréseik is vannak. Izland, Közép-Amerika, Új-Zéland vulkáni vidékein gyakoriak.
A gáz és gőzfeltörések összetételük és hőmérsékletük szerint három csoportba oszthatók.
A szolfatárákban a vízgőz mellett elsősorban a kénvegyületek, főleg a kénhidrogén és a kén-dioxid uralkodnak. Hőmérsékletük 200 °C-ig terjedhet. A jelenség névadója a Nápoly melletti Solfatara-kráter. A szolfatárákban a kénes kigőzölgésekből sárga kénkristályok válnak ki folyamatosan. Egyes szolfatárákban jelenleg is olyan tömegű kén rakódik le, hogy az már gazdaságilag is hasznosítható (pl.az indonéziai Ijen-vulkán).
A fumarola különböző kémiai anyagokat tartalmazó gőzkiáramlás, a vulkáni működés szünetelése alatt vagy megszűnése után, 200-100 °C közötti hőmérsékleten.
A mofettákban gáz alakú szén-dioxid tör a felszínre. Legismertebb példája a Nápoly melletti Solfatara-kráter Kutya-barlangja, ahol a levegőnél nehezebb CO2-gáz a talaj mentén halmozódik fel (hőfoka 20-29 °C).
A hévforrások a fumarolákhoz hasonló jelenségek, amelyekben valamivel alacsonyabb – 100 °C alatti hőmérsékleten – vízgőz- és forróvíz feltörés alakul ki. A hévforrások feltörése a vulkáni területeken különböző méretű lehet. Vannak fumarolás jellegűek, de lehetnek savas vagy alkáliás források is ugyanazon a területen együttesen. Legismertebbek az észak-amerikai Yellowstone Nemzeti Park, Izland, Új-Zéland, Jáva és Japán vulkáni hévforrásai.
Speciális hévforrások a magyarul szökőhévforrásnak nevezett gejzírek. Az időszakosan működő, a vizet szökőkútszerűen a levegőbe lövellő melegforrás névadója az Izlandon a Haukadalur (Sólyom-völgy) területén működött Geyser. A felszín közelében elterülő magmakamra fűti a fölötte elhelyezkedő kőzetrétegeket. A kőzetek repedéseibe felülről beszivárog a csapadékból, hóolvadásból származó víz. A repedéseket, földalatti üregeket kitöltő talajvizet a mélyből áramló hő felmelegíti. Ha a repedésrendszer szabálytalan, kanyargós, kisebb nagyobb üregekkel tagolt, akkor nem alakul ki szabályos áramlás a felmelegedő vízben, amely egyszerű melegforrásként ontaná felszínre a vizet.
A mélyen lévő víz forráspontja a vízoszlop nyomása miatt magasabb, mint a feljebb lévő vízé. A felmelegedő vízben megindul a buborékképződés. A keletkező buborékok felfelé szállva egyre nagyobbak lesznek, hiszen felfelé haladva egyre kisebb a nyomás a vízoszlopban. Ennek következtében a víz sűrűsége csökkenni kezd, így az alsóbb rétegekben is csökken a hidrosztatikai nyomás. Az alsó vízrétegben a nyomás csökkenése miatt a túlmelegedett víz eléri a forráspontot és hirtelen gőzzé alakul. Ennek következtében tovább csökken a nyomás, így ez a folyamat erősíti magát, felforr a rendszerben lévő víz nagy része, és a robbanásszerűen felfelé törő gőz kilöki a felette lévő víztömeget a felszínre.
A kitörés hatására a járatrendszer kiürül, a felszínről a lehűlt víz visszafolyik a mélybe, és újra kezdődik a folyamat. A kitörési oszlop magasságát és a két egymást követő kitörés között eltelt időt meghatározza a járatok, repedések alakja, illetve az az idő, ami alatt a kiürült járatok újra megtelnek vízzel. A kilövellt vízoszlop magassága több tényezőtől függ, mint például a víz mennyiségétől vagy a szél erejétől.
A napjainkban is aktív gejzírek közül a Yellowstone Nemzeti Park Steamboat („gőzhajó”) gejzíre a csúcstartó. Általában csak kisebb kitörései vannak, ilyenkor csak 3-5 méter magasságig emelkedik a vízoszlop. Nagyobb kitörései rendszertelenek két nagyobb kitörés között 4 nap vagy akár 50 év is eltelhet (1911 és 1961 között szunnyadt a gejzír). A nagy kitörések idején a vízoszlop magassága meghaladja a 90 métert, a kitörés hossza 3 és 40 perc között változhat.
A szénsavas forrásokat savanyúvizeknek nevezzük, Erdélyben borvíz, a Cserhátban és a Mátrában pedig csevice néven ismertek
