Homokfútta nappalok, fagyos éjszakák az Ojos del Salado lábánál. 5260 m-es Atacama-táborunkban egész nap fúj a szél. Nincs hideg, most így a nyár közepén 8-9 fok van, de a minimum 30 km/h-s szél jócskán fokozza a hidegérzetet. Főként, hogy egész nap kint vagyunk. Éjszakára csitul a szél, de a derült ég alatt már ezen a magassági szinten is -10 fokosak az éjszakák. Sajnos a sátorban a nedves törlőkendőink is megfagynak.
A szél változó intenzitással szállítja a homokot, de mindennaposak a magas tölcsérek, és a szemet-szájat-teásbögrét eltömő homokfúvások. Körülöttünk homokleplek és kősivatagok terpeszkednek. Ezek alatt azonban még gleccserjég is rejtőzhet. Bár ma már az Ojos del Saladón nincs gleccser, hiszen a hóhatár itt 7000 méter fölött húzódik, a szélmozgatta homok és horzsakő egykor rátelepedett a gleccserekre, szigetelő rétegként napjainkig is megőrizve a jeget. De ugyanez történhet a téli hóval is: homok fedi be, és megvédi az olvadástól. Mintákat vettünk a fagyott aljzatból, hogy megállapítsuk, hol, milyen sűrűségű fagyott anyag van alattunk: hó, csonthó vagy épp jég. Közben kijelöltük a szélmozgatta anyagot gyűjtő szélcsapdák helyeit is. És mindenek felett szokjuk az 5000 méternél nagyobb magasságot.
Expedíciós hétköznapok, avagy a nyers valóság
Magashegyi körülmények között a táplálkozás különösen fontos és gyakran problémás tevékenység. Egyrészt mert az akklimatizáció közben megszokott az étvágytalanság, és az emésztés sem épp tökéletes. Napi több liter folyadékot kell fogyasztanunk, a főzés-evés a szélben nem egyszerű, és természetesen a friss élelmiszerek is fogytán vannak, jönnek a tartósított étkek.
A megfelelő higiénia persze fenntartható (ipari mennyiségű csecsemőknek gyártott nedves törlőkendőt hoztunk például), ám mivel alapvetően hegymászótáborok sorozatára fűződnek a mi sátrazásaink is, a körülmények rusztikusak, ráadásul gyakran változnak. Jelenlegi táborhelyünk árnyékszéke nyugodtan pályázhat a világ legszebb panorámájú vécéje címre. Két évvel ezelőtt még egy chilei cég kezelésében volt, és az építmény zárt pottyantós vécéként üzemelt. Ám mára cég koncessziója lejárt, és a terület ebek harmincadjára került. A felépítmény eltűnt, maradt hát az út menti emelvényen a két ülőke, amelyre legalább olyan kiváló rálátás nyílik az egykori menedékház konyhájából, vagy a bevezető útról, mint amilyen páratlan a kilátás magáról a trónusról. A rusztikus alkalmatosság tehát nem gyenge idegzetűeknek való. Ám a spártai körülmények mindig kiválóan összekovácsolják a több országból összeverődött hegymászókat és a magunk fajta kutatókat.
Elmagyarázzuk: Mit épít a szél?
A Puna de Atacama magashegyi sivatagának gyakran rendkívül erős szelei ugyan mindent megtámadnak és marnak, ami az útjukba kerül, ám helyenként fel is halmozzák a szállított kőzetanyagot. Az Ojos del Salado vidékén, ahol a sivatagi környezet 6000 méteres magasságba is felkúszik, ennek leglátványosabb nyomai az óriás hordalékfodrok.
Terepjáróval bukdácsolunk a méteres magasságot is elérő, szélirányra merőlegesen felépült hátakon. Ami a legmeghökkentőbb: anyaguk nem homok, hanem sokkal nagyobb szemcséjű üledék. Persze önmagában már e fodrok mérete is meglepő. Ha egy tó-vagy épp tengerszegély sekélyvízi sávjában nézzük a hullámok keltette üledékfodrokat, azok néhány mm magasak és néhány cm-enként követik egymást. De az átlagos sivatagi homoklepleknél sem sokkal nagyobbak ennél, legfeljebb 1-2 cm-es a magasságuk. Itt viszont akár a méteres magasságot is meghaladhatják, esetleg több 10 méterre húzódnak egymástól és több száz méter hosszúra is nőnek.
E szélre merőleges, nagy üledékkígyók kialakulása egyértelműen a sajátos helyi kőzettani és időjárási viszonyoknak köszönhető. Anyaguk nagyrészt horzsakő, vagyis igen könnyű (1 g/cm3 alatti), világos színű vulkáni törmelékes anyag, amelyek több cm-esek is lehetnek, de ezeket az erősebb szelek meg bírják mozgatni, és akár görgetve-ugráltatva fodrokba rendezik. Ehhez persze az kell, hogy teljesen száraz legyen az anyag, ráadásul ne is fagyjanak össze a szemcsék.
Ám ami még ennél is meglepőbb: az óriásfodrok (angolul: megaripples) gerincét sötét, és sokkal nehezebb (kb. 3 g/cm3), 1-3 cm-es andezitdarabok borítják (A kezdőkép előterében is e forma látható). Ilyen nagy és nehéz kőzetdarabok tömeges széláltali mozgatását még sehol sem figyelték meg a Földön. Pedig valahogy csak föl kellett kerülniük mindenhol a szélépítette, nagy fodrok tetejére! A képződésre általunk adott magyarázat megint csak a különleges helyi viszonyokra épít. Az érdes aljzaton valószínűtlen a nehéz kőzetdarabok sokaságának mozgása (ezt szélcsatornavizsgálatok is megerősítik).
Ám ha a gyakran előforduló vékony havas időszakokat nézzük, már közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Amikor a hó csak a nagy fodrok közötti mélyedéseket tölti ki, az alig kiálló gerincek között – erős szél esetén – megindulhat a nagyobb és nehezebb kövek csúsztatása is a fagyott, kemény hófelszínen (miközben a gerincek anyaga nem fagy össze, mivel teljesen száraz). Így az időszakos hókitöltés csúsztatópályaként segíti a kövek vándorlását – gerincről-gerincre.
