Az utolsó nomád napunk pihenéssel és regenerálódással telt.
Tegnap megérkeztünk a Tejos 5830 méteres magasságából a Laguna Verdéhez, ahol a 4350 méteren lévő oxigén szint üdítőleg hatott az egész társaságra. Végre mindenki jól aludt, sokkal jobban kapott levegőt, mint eddig. Ezért az étvágyunk is egyre nagyobb lett, bár a három hete vásárolt ellátmányhoz, mely eléggé a végére ért, igen nagy kreativitásra volt szükség, hogy normális ételt varázsoljunk belőle.
Három hetes kenyerünkből, sajtunkból és a fokhagyma szószból ízletes fokhagymás sajtos pirítóst készítettünk, mellyel nagyjából elment a fél délelőtt.
A napszak hátralévő részében az index forgatócsoportja készített interjút velünk. Eddig nem is volt időnk magunkkal és a minket ért események hatásával foglalkozni, hanem végig a munkára koncentráltunk. Az interjú egy jó alkalom volt felidézni az expedíció pozitív és kevésbé pozitív részleteit.
Ezután Balázs még dolgozott egy kicsit, mintákat vett az otthoni mikrobiológusok számára a Laguna Verde sós tavából, majd a csapat egy „búcsú” sétára indult a tó nyugati része felé, mely minden túlzás nélkül lenyűgöző zárása a terepi munkának.
Szépen lassan lépdelünk a civilizáció felé. Néhány hete még az Atacama táborban találkoztunk egy perui idegenvezető sráccal, aki már akkor is nagyon segítőkész volt. Most egy német csoportot vezet a csúcs felé. Némi időjárási információért cserébe friss, meleg ragut kaptunk vacsorára, ami mellé az Eupolisz csapata meglepett minket néhány sörrel.
Holnap reggel elindulunk Copiapo felé, ahol az eddig nélkülözött földi örömök várnak ránk. Zuhany, megvetett ágy, meleg ételek.
Elmagyarázzuk: Atacama állatvilága
Az élővilág számára kevés mostohább helyet lehet elképzelni, mint a Föld legszárazabb sivatagját. Ahol a napi hőingás szélsőséges esetben elérheti akár a 70 fokot is, ahol emberemlékezet óta nem hullott csapadék, vagy ahol a magasság miatt az oxigénszegény levegő nem kedvez az élőlényeknek.
Az Atacama egyes részein valóban egyetlen élőlény sem képes megélni, de a területének nagy részén aránylag sok faj adaptálódott a szélsőséges környezethez. Ahol a domborzati formák hatására az óceán felől érkező nedvesebb légtömegek megrekednek, hamar megjelennek a hüllők és kétéltűek. A Salar de Atacama sósivatagos felszínén nagyon nehéz meglátni a Fabian gyíkot (Liolaemus fabiani), amely egyedülállóan csak itt képes megélni.
A hüllők megjelenése magával hozza a madarak sokszínű világát is. A Puna de Atacama felszínét türkizkék, smaragdzöld szemekkel tarkító rendkívül sós vízfelületek paradicsomi környezetet teremtenek a flamingóféléknek. A rövid csőrű flamingó és az andesi flamingó egyaránt megél a szélsőség sós környezetben. Külön érdekességük, hogy a vékonyka lábukon olyan minimális a hőveszteség, hogy akár az éjszakai fagyokat is kibírják a sós vízben állva. Tollazatuk színe jelentősen függ a vízből nagy mennyiségben fogyasztott mikroszkopikus algáktól.
Az emlősök közül legérdekesebb talán a tevefélek családjába tartozó vikunya. A magashegyi környezetben igazán irigylésre méltó adottságokkal rendelkezik. Testtömege mindössze fele a hasonló méretű emlősökének, szíve nagyobb, és vérében több vörösvérsejt található, így hatékonyabban köti meg a belélegzett oxigént. Ennek ellenére gyakran esik áldozatul a Puna de Atacama csúcsragadozójának, a pumának (Felis Concolor).
A kisebb ragadozók - mint például a pamparóka (Lycalopex culpaeu) - megélhetésükért egész nap vadásznak, hol a flamingókra, hol a pumák elejtett zsákmányainak maradékára, de nem vetik meg az emberek által óvatlanul sátron kívül felejtett élelmet sem.
