Hajnal előtt, sötétben indultunk Szabolccsal ketten (Balázzsal). A havas terep - reményeinkkel ellentétben - mégsem könnyítette meg a haladást. A puha mély és a kemény hófelszínek kiszámíthatatlanul váltogatták egymást, a kemény szakaszok miatt hágóvasban haladtunk. Szabolcs száz kilója alatt hol beszakadt a kéreg, hol nem. Az útvonalat folyamatosan újra kellett tervezni, hogy áthatolható terepeket találjunk a helyenként combig-derékig érő hóban.
Azért 12 óra előtt már 6750 méteren, a kráterperemen voltunk, és a hóborítás ellenére megtaláltuk a betemetett műszereket. Innen Szabolcs visszafordult, rendkívül kifárasztotta a kiszámíthatatlan hóba bucskázás. Következett a beépített köteles kuloár (szűk, meredek folyosó). Csakhogy a kötél hó alatt. A szakaszt ki kellett mászni teljes hosszában.
A csúcson nagy hegygerincszerű taréjba kövült, vastag, jeges hó fogadott, -15 fokkal. Ennek ellenére másfél órán át kapartam a műszerekért, ezek ezúttal nem lettek meg. Van még bennük energia, hát, akkor mérnek tovább. Viszont telepítettem egyéb, új műszereket is a 6893 méteres csúcson, majd fél négy felé indultam vissza a Tejos-táborba. Szabolcs előttem 3 órával ért vissza, hangos jókedély fogadott.
Adósok vagyunk az olasz vadbiciklis, Pierro downhill-futamával. Miután addig cipelte vállán egy egész napon át a 15 kilós biciklit, hogy a derékig érő hóban már nem tudott feljebb menni, nyeregbe szállt, és gyakorlott feketepályás lesiklással megkezdte mutatványát. Egyik láb a pedálon, másik le-leér a hóba vagy épp törmelékbe, és driftelgetve rongyolt lefelé. Csak egyszer bukfencezett.
